Létezik egy kifejezés, amivel az 1981 és 2000 között születetteket illetik. Azokat, akiknek a technológia alapvető fontosságú, mégsem önmagában a kütyük, hanem az általuk nyújtott kapcsolatok, megosztások fontosak. Akik mindent azonnal el akarnak érni, ha úgy tartja kedvük, mert számukra ez jelenti a szabadságot. Ez a supernow generáció.
Nem mi neveztük el így, a Viacom egyik vezetője beszélt így azokról a fiatalokról, akik az emberiség jelenlegi felnőtt táborának legfiatalabb tagjait képviselik. Persze vannak köztük olyanok, akik még különösebb fejlődésen mentek keresztül.
“A 2000-ben születettek anyatejen éltek, amikor a szüleik előfizettek ADSL-re, négy évesek lettek, amikor elindult a Gmail, hat évesek sem voltak, amikor iWiW-meghívók árasztották el a magyar webet. Nyolc évesen látták először apjuk céges iPhone-ját, kilenc évesen pedig titokban regisztráltak maguknak Facebook-oldalt. 10 évesen már szinte biztosan volt saját androidos eszközük, 13 évesen ezt már akár LTE-hálózaton is használhatták, amin keresztül 7/24-es kapcsolatban állnak társaikkal a WhatsApp, Viber, Tumblr vagy bármilyen más hálózaton keresztül.”
– Takács Zoltán, a Telenor digitális szolgáltatásokért felelős üzletágvezetője
Azt lehet mondani, hogy a videó streaming kábé akkor kezdte bontani a szárnyait, amikor a fenti példában szereplő gyerek épp csak megmelegedett elsősként a suliban. Persze, már a rómaiak is használták, és a Microsoft 1995-ben az ActiveMovie fejlesztésével hozzájárult a streaming mai formátumának kifejlődéséhez, de az az őrület, ami ma a területen zajlik, leginkább 2007-ben indult a Netflix jövőlátásával. A Google csak 2013-ban jelentkezett be a Chromecasttal a buliba, 2014-ben a WWE már úgy döntött, hogy a kábeles szerződések a múlt homályába vesznek majd, és saját internetes előfizetési modellekkel rukkoltak elő. Ugyanebben az évben az Amazon is beszállt a piacra a Fire TV-vel, aztán jött az HBO Now, megjelent az NVIDIA Shield, hogy csak pár mérföldkövet emeljek ki. Ma már exkluzív tartalmak jelennek meg a video on demand szervereken, amiket milliószámra streamelnek a felhasználók, szép lassan elszakadva a kábeles műsorszórástól a “magam ura vagyok” mentalitásig.
Sőt. Ma már teljesen jogos elvárás, hogy akár egy HD videós tartalmat is képes legyen bárki megosztani másokkal úgy, hogy azok nem töltenek le fájlokat, hanem akár élőben kapcsolódhatnak a forráshoz, és nézhetik azt, amit a világ másik felén lát egy kamera.
Mi még emlékszünk, honnan indultunk. A kodekekre, amik a különféle módon tömörített videóformátumokat értelmezte, a böngészőkben telepítendő pluginekre, amiket utáltunk telepíteni, mert megbízhatatlanok voltak, és kapukat nyitottak a számítógépünk védelmi rendszerén. Emlékezhetünk még: órák, napok alatt töltöttük le a filmeket, amiket csak azután tudtunk elindítani, ha már hiány nélkül, az utolsó bitig a gépünkön voltak. Hacsak nem ügyeskedtünk valamit.
A streaming ennek intett búcsút. A supernow generáció nem akkor akarta elkezdeni a filmet, amikor a stáblista utolsó képkockái is megérkeztek. Akkor akarja elkezdeni, amikor az első néhány másodperc megérkezett a videóból, és miután vége a lejátszásnak, nem érdekli, hová tűnik a tartalom.
Mi is a streaming?
Először is képzeljük el, hogy van egy konténerünk. Abban van a videó, a hang, a feliratok, a metaadatok. Ha a nevét mondom, mindenki rájön, miről van szó: ilyen konténer lehet például az mp4. Ebben H.264-es kódolású videó, AAC formátumó hangfájl van, többek között. A Google saját WebM konténere is jó alternatíva, ebben VP8-as kódolású kép- és vorbis hangadat-halmaz jut el egyik helyről a másikra.
Ez nem sokat változott az elmúlt években: ha streamelünk egy videót, az legtöbbször továbbra is egy szerveren található fájl elérését jelenti a saját lejátszónk segítségével. Ezt is streamingnek nevezzük, valójában ez inkább egy köztes állomás a fájlletöltés és a live streaming között. Mert ez utóbbi az, ami igazán megmutatja a különbséget.
Az élő streaming ugyanis kénytelen gyorsan és azonnal szegmentálni. Fogja a kép- és hanginformációkat, egy bikaerős hardverrel kódolja ezeket az adatokat, majd mondjuk öt másodperces blokkokra szabva továbbítja azokat a felhasználók felé. Azok ugyanúgy fájl-szintű adathalmazt érnek el, mint előtte, csakhogy ezek az adathalmazok csupán öt másodpercig tartanak, miután véget értek, jöhet a következő blokk lejátszása, ami ezután már szintén elkészült a küldő oldalon.
A bikaerős hardvert pedig komolyan kell venni: egy H.264-es videó dekódolását játszi könnyedséggel elvégzi akár egy egyszerű okostelefon is, kódolni ezt az információt azonban sokkal nagyobb munka.
Természetesen ekkor is igény, hogy a felhasználó képes legyen streamelni jobb vagy akár rosszabb minőségben. Előfordul ugyanis, hogy a sávszélessége átmenetileg lecsökken vagy megnő, így aztán a blokkokat párhuzamosan, többféle minőségben el kell készíteni, hogy amikor szükséges, lehessen váltani a nagyobb adatátvitelről a szerényebb sávszélességet követelő megoldásra.
Hasonló, de még nagyobb szegmentálást jelent egy kész videó elhelyezése a szerverre: ma már nemcsak a felbontások, de a képernyőarányok is olyan széles skálán mozognak, hogy követni is lehetetlen. Így aki szeretné, hogy a világon mindenki le tudja játszani az általa szerverről streamre kínált videófájlt, jó, ha rögtön egy sereg fájlt tölt fel, egymás mellé. Figyelnie kell az arányokra, a pixelszámra, és persze a kodek vagy konténer formátumra is, amit a felhasználó gépe elvár.
Nem állítjuk, hogy a streaming műfaja csak bonyolultabb lett az évek alatt. Természetesen voltak az egyszerűsödést támogató lépések is. Ilyen volt például, amikor a HTML5 szabvánnyal együtt a böngésző alapképességei közé emelkedett a videók lejátszása, a beágyazás pedig a nyelv részévé vált. Igaz, a konténer és kodek formátumokat ekkor sem szabályozták, így noha platformfüggetlen lett a streaming, mégsem egyszerűsítette le a HTML5 annyira a kérdést, amennyire tehette volna.
A RackForest biztosítja a MyTV streaming szolgáltatását és szervereit, ami a Telenor válasza a supernow generáció igényeire. A szolgáltatás független tesztjei pedig azt mutatják, hogy amikor streamingre, és az azokhoz szükséges kapacitásra kerül a sor, tudjuk, miről beszélünk.
