A The Registeren olvasható egy izgalmas, már-már regénybe illő szabadulás egy adatközpontból. Egy IT-dolgozó Tom Baines írta, akinek csaknem három órájába telt, míg kiszabadította magát onnan.
Különös, mert egy átlagos esetben a szabadulás nagyon könnyű. De itt összejöttek a dolgok.
Vasárnap délután volt, és Baines egy építés alatt álló adatközpontba érkezett, ahol volt egy kis dolga. Megtalálta a megfelelő szervertermet, elvégezte, amiért jött, és már már ment is az ajtóhoz. Ahol észrevette, hogy a kártyája nem működik. Nem nyitotta ki az ajtót.
Próbálta a vészkijárat gombbal nyitni, de az sem működött. Vállal nekiment párszor, hogy lássa, nem ragadt-e be a zár, de az tartott, erősen.
Semmi gond – mondta magában hősünk, és odasétált a falitelefonhoz, ami direkt kapcsolatban áll a központtal dolgozó munkatársakkal. Nem működött – az építkezés során nyilván kikötötték. Baines mobiltelefonja ugyan fel volt töltve, de sehol nem volt térerő a vastag falak között. És ugyan nála volt a laptopja, amit rá tudott volna kötni a hálózatra, de teljesen lemerült, a töltője pedig otthon maradt.
Még mindig nincs para – gondolta magában Baines, és elkezdett ugrálni és integetni a biztonsági kamerák előtt. A tánc sajnos sokkal tovább tartott, mint ezt utólag be szeretné ismerni, és végül senki nem jött érte. Senki nem nézte a biztonsági kamerák képét.
Megkereste a tűzeseti vészkijáratot, ami a csarnok hátuljában volt. Ez ugyan kinyílt volna, ha a munkások nem pakoltak volna le pár mázsa sittet az ajtó másik oldalára. Így azonban meg sem moccant.
Ekkor már elkezdődött a kétségbeesés. Ahogy ott ülsz egy szerverteremben, ahol gépek hada dolgozik, az adatok hatalmas mennyiségben cserélnek gazdát, és te nem tudsz egy halvány “segítsetek”-et sem küldeni a világba. Szerverhoszting, szerüzemeltetés, cloud, infrastruktúra üzemeltetés, ssd tárhely, streaming: semmi probléma. SOS? Azt sajnos most nem tudunk kiküldeni.
A csarnokban sehol nem volt egyetlen KVM hozzáférés lehetőség sem. A bitek őrületes sebességgel viharzottak teát minden irányba, de nem volt lehetőség becsatlakozni ebbe a folyamba.
Hősünk elkezdte végiggondolni, mennyi idő, amíg feltűnik valakinek a távolléte. A felségének nem mondott várható érkezési időpontot, a kollégáira sem számíthatott egy ideig. A kiabálásban, hangos káromkodásban, ajtócsapkodásban elfáradt Baines a földre telepedett, és elkezdte számba venni a hátralévő lehetőségeket. Mert azt láthattuk, hogy a számtalan triviális lehetőség közül egyik sem működik.
Ekkor erre gondolt: mekkora lehet az a kicsi tűz, ami már elég nagy ahhoz, hogy beindítsa a tűzriasztást, de nem akkora, hogy élve elégjen odabent ős is, a szerverekkel együtt? Ekkor azonban rájött, hogy a tűzi vészkijárat zárjának nyitásakor sem szólalt meg semmi. Szóval ezt is kikötötték.
Ekkor jött a mentő ötlet. A szerverek tápellátása.
Mindannyian, akik szerverekkel foglalkozunk, itt egy pillanatra felszisszenünk. Arra gondolunk ugyanis, hogy a bezárt szakember elkezdte kihúzni a szerverek tápellátását, így hívva fel magára a figyelmet. Egy laikus ezt tette volna, de Baines IT-sként erre nem lett volna képes. Feláldozni a 99,9 százalékos rendelkezésre állást egyetlen rendszergazda életéért cserébe – ez túl nagy ár lett volna a szabadulásért. De nem is volt rá szükség: redundáns tápkábelek segítségével kiiktatta az áramellátást, mindig csak az egyik oldalon. Ez a központban riasztást ad ki, amire reagálni fognak a csapat tagjai. Így is tettek.
Kevesebb mint három óra telt el, de Tom Baines – és a sztorit olvasva mélyen együtt érzünk vele – úgy lépett ki az ajtókon, mint Andy Dufresne A remény rabjaiban a börtön csatornahálózatából. Remélhetőleg az építkezést végző vállalkozónak a körmére néztek, mert ilyen kuplerájt szándékosan is nehéz összehozni.
